7. Fejezet - El Caliente

  Kézenfogva sétáltunk az erdőben. Gyakran ránéztem, látni akartam milyen fejet vág. Úgy láttam erősen gondolkozik valamin. Nem akartam megzavarni a gondolatait, ezért inkább nem szóltam semmit.

- Nézd, ott egy kisebb patak! - Kiáltotta hirtelen. 

- De szép! - Ámuldoztam. A patak szélén voltak sziklák, a patakból pedig egy kisebb vízesés lett. A Nap áttört a fák lombjai között, ezzel megvilágítva a patakot. Festői látvány volt. Leültünk a sziklákra, vigyázva, nehogy belecsússzunk a vízbe. 

- Nem volt rossz ötlet eljönni ide, nem? Nekem nagyon tetszik. Ez lesz a Mi kis tisztásunk. - Mondta, és megfogta a kezemet. Imádtam a kezét, mindig meleg volt és puha... És nagy, hogy elfért benne az egész kézfejem. 

- A Miénk? - Mondtam ámuldozva. 

- Igen, a Miénk! - Mondta és egy hirtelen mozdulattal megcsókolt. Készségesen egyeztem bele. Beletúrtam égbe meredező hajába, és közelebb ültem hozzá vigyázva, hogy ne essünk le. A mellkasunk összeért, a szívem majd' kiugrott a helyéről. Tényleg Nekem teremtették volna Őt? Nem, ahhoz túl tökéletes. Sóhajtottam egyet és Rá néztem. Tekintetében ott volt a kérdés: "Mi a baj?" . Elmosolyodtam és ezúttal Én csókoltam meg Őt. Semmi ellenkezést nem mutatott. Percekig így ültünk, egymást faltuk és próbáltunk betelni a másikkal. 

- Lassan elkezd sötétedni, haza kéne indulni. - Mondta Den vészjóslóan.

- Igazad van, induljunk! - A sziklákról óvatosan lemásztunk, és elindultunk arra, amerről jöttünk. 

  Nem volt nehéz haza jutni, mivel csak egyenesen kellett menni. Nem is vettük észre, milyen messzire elmentünk, mire hazaértünk már majdnem sötét volt. A konyha ablakából kiszűrődő fényekből kikövetkeztettem, hogy a szüleim ott ülnek, és várják hogy mikor térek haza. Hát várjanak még egy kicsit!

- Holnap találkozunk? - Kérdeztem reménykedve.

- Holnap sajnos nem tudok eljönni, segítenem kell a szüleimnek kipakolni a házat.
- Kipakolni? Elköltöztök? - Mondtam meglepetten.
- Igen, de a városon belül. Közelebb a parthoz. 

- Értem. Hát akkor holnap után találkozunk! - Mosolyogtam, majd megfordultam... Vagyis csak majdnem: Den a pólómnál fogva visszahúzott és mélyen a szemembe nézve megkérdezte:
- Szeretsz?
- Hát nem is tudom... Csak pár napja ismerlek és... - Itt elakadtam. Mit is mondhatnék Neki? Tiszta hülyének fog nézni, hogy már most teljesen belézúgtam. Ő biztosan nem így érez...

- Igen?

- Hát... Azt hiszem igen! - Mondtam kicsit elpirulva. Hülyén éreztem magam. Nem lehetek ennyire szánalmas, alig ismerem... Nem mondott semmit, hanem újra csókkal ajándékozott. Ezúttal nem azt az édes, lágy és gyengéd csókot kaptam, hanem vadat és erőteljeset. Ezen meglepődtem. Fellángolt bennem a szikra, a remény szikrája: lehet, hogy Ő is úgy érez, mint Én?