5. Fejezet - Váratlan vendég

  Nagy levegőt vettem, és a kilincsért nyúltam, azonban valaki megelőzött és kinyitotta előttem az ajtót. Apám volt az.
- Stella, mégis hogy képzelted, hogy elszöksz? - Kérdezte szigorúan.
- Hát Én... - Kezdtem volna, de nem tudtam mit is mondhatnék. Most vágjam a fejükhöz, hogy mennyire unalmas ez a hely, és mennyivel szívesebben lennék otthon, mint itt velük?
- Tudod mekkora baj lehetett volna ebből? Hol voltál? És mit csináltál? - Kiabálta apám.
- Apa, könyörgöm, 17 éves vagyok, nem bújhatok mindig anyuci szoknyája mögé! Várost mentem megnézni, kicsit ismerkedni! - Mondtam határozottan. Apa mintha kicsit megenyhült volna.
- Azért szólhattál volna! Mi betegre aggódtuk magunkat, hogy mégis hol az ördögben lehetsz! A parton is kerestünk, a ház mögött, az erdőben, mindenhol. De Te sehol sem voltál. Azt hittük bajod esett! - Most már nem kiabált. Csalódott volt.
- Sajnálom, Apa, de ha szóltam volna biztos, hogy nem engedtek el. - Suttogtam.
- Igen, de csak mert aggódunk érted! - Kontrázott közbe Anyám. - És mit tudtál csinálni egész nap egy vadidegen városban? - Itt elakadtam. Nem fogom elmondani Nekik, hogy az egész napomat egy idegen sráccal töltöttem. Abból is csak a baj lenne.
- Várost néztem, napoztam, és próbáltam kiigazodni a térképen. - Soroltam nem túl nagy meggyőződéssel.
- Többet nem mehetsz oda, ha csak nem megyünk veled! - Bökte oda Apám ezzel lezárva a témát.
- Értettem. - Egyeztem bele. Ekkor legnagyobb kínomra megkordult a gyomrom.
- Éhes vagy? Sütöttem pizzát, kicsit kihűlt, de még ehető. - Mondta gyengéden Anyu. 

- Louis már alszik? - Kérdeztem meglepetten, mert nem voltam tisztában az idővel. Mégsem lehetett annyira késő, ilyenkor még itt szokott püffögni a sarkamban.- Mennyi az idő? 

- Igen, eléggé kifárasztotta ez az egész napos túra. És este 9 óra van. - Válaszolta Anyu.
- Én is eléggé kifáradtam. Azt hiszem majd inkább reggel eszek, mert hulla vagyok! Jó éjt! - Feltrappoltam a lépcsőn. Amikor elmentem az öcsém szobája előtt, nyitva volt az ajtó és égett a lámpa. Louis már aludt, mellette persze ott lapult a PSP-je amit soha, egy percre sem tesz le. Ilyenkor szerettem a legjobban; amikor aludt. Ritka pillanatok egyike, adtam neki egy puszit, lekapcsoltam a lámpát és halkan kimentem, becsukva magam után az ajtót. A szobámban az erkélyajtó nyitva volt, reggel úgy felejtettem. Eléggé meleg lett időközben. Bedőltem az ágyba, és átgondoltam a mai napot. Valóban megtörtént ez az egész? Den tényleg jófej srácnak tűnik... Sőt, az is! És írtó helyes... De mikre gondolok, egy napja ismerem! Hülyeség az egész! Úgysem látom többet. 
- Áú - néztem fel. Megcsípett egy szúnyog. Felálltam, bezártam az erkély ajtót és próbáltam elaludni. De a gondolataim nem hagytak nyugodni... Olyan jó volt  ez a nap. De nem mehetek oda többet... Anyuék nélkül biztos nem. És nem kívánom nekik bemutatni újdonsült ismerősömet... A gondolataimba mélyülve már majdnem elaludtam, amikor kövek landoltak a csukott erkélyajtómon.
- Mi a fene...?! - Feltápászkodtam, kinéztem az üvegen, nem láttam semmit. - Biztos csak képzelődtem.
- Pssszt! Stella! - Pisszegett kintről valaki. Ennyire azért nem lehet élénk a fantáziám... Olyan ismerős ez a hang... - Stella... Áú! Nyisd már ki! - Hirtelen mint valami rajzfilmben, kigyulladt a fejem felett villanykörte: Den! Kinyitottam az ajtót, szememet meresztgetve próbáltam kivenni a körvonalát a sötétségben.
- Den! Mit keresel te itt? - Látni még mindig nem láttam, de biztos voltam, hogy Ő az.
- Ááá, épp erre jártam! - Mondta nevetve.
- Nagyon vicces! Na de komolyan, mit keresel itt? - Kérdeztem. Újabban teljesen össze voltam zavarodva.
- Nem egyértelmű? Ezen a helyen csak Ti laktok! - Felelte somolyogva.
- Az igaz... Sajnálom, de nem mehetek többet abba a városba, hacsak nincsenek velem a szüleim. - Mondtam csalódottan.
- Az nem baj, itt még lehetsz nem? Nekem nem probléma! Megtennél Nekem valamit? 
- Attól függ... Mit szeretnél? - Kérdeztem gyanakodva.
- Arrébb állnál egy kicsit?
- Mire készülsz? - Néztem nagyokat.
- Bízz bennem. - Egy nagy lendülettel felmászott egy fára, ami közvetlenül az erkélyem mellett ágaskodott. 

- Den, ugye nem arra készülsz, hogy nyakadat törd? - Csaknem kiáltottam.
- Dehogyis! - Egy vastag ágnak a végén csimpaszkodott, és egy jól kimért ugrással mellettem termett.
- Jézusom, Den! Jól vagy?! - Aggodalmaskodtam. Nem úgy nézett ki, mint akinek bármi baja lenne. - Ne csinálj ilyet még egyszer!
- Megijesztettelek? - Láthatóan szórakoztatónak találta a viselkedésemet.
- Igen! - Feleltem durcásan.
- Nagyon veszekedtek veled? - Egy csepp megbánást sem mutatott, továbbra is mosolygott.
- Igazából elég klasszul viselkedtek, csak a várostól tiltottak el. De mit csinálsz itt? 
- Nagyon élveztem ezt a napot. Nem akartam, hogy igazad legyen és ne találkozzunk többet. Ezért felkerestem a térképen ezt a tengerpartot, és mivel mondtad, hogy csak Ti laktok itt, nem volt nehéz dolgom. - Mondta büszkén.
- Hát... Oké, de mit akarsz csinálni éjjel? - Aztán rájöttem, hogy ez elég kétértelműen hangzott. Bele is pirultam. Láthatóan leesett neki, mi a reakcióm oka. Az ujjával megbökte az orromat.
- Ne gondolj rosszra! Nincs kedved lemenni a partra sétálni?
- Az az igazság, hogy eléggé fáradt vagyok... - Kezdtem, de amint belenéztem a szemeibe, egyből megadtam magam. - Na jó, oké, menjünk. - Vigyorogva felállt. Tudta, hogy nem bírok annak a tekintetnek ellenállni. Vissza is élt ezzel rendesen. - De várj! Hogy jutunk ki? Én nem vagyok hajlandó kiugrani az erkélyen! - Ijedeztem. Nem, erre még a legaranyosabb nézése sem vehet rá!
- Ne félj, vigyázok rád! - Nyugtatott. 
- Nem, Te menj ott Én meg majd halkan kiszökök. - Alkudoztam.
- Na pattanj fel a hátamra! - Mint aki meg sem hallotta...

- Arra várhatsz. - Karbatett kézzel néztem rá.
- Jaj, ne makacskodj már! Gyere! Szeretnék végre a parton lenni. 

- Ha egy karcolás lesz rajtam, esküszöm, hogy többet nem állok szóba veled! - Püffögtem. Elmosolyodott és óvatosan a hátára vett.
- Készen állsz? - Kérdezte bőszen.
- Nem éppen, de essünk túl rajta! - Mondtam idegesen. Óvatosan elhelyezkedett a fán, majd kis léptekkel egyre közelebb kerültünk a fa törzséhez, onnan már csak egy ugrás volt az egész. És lent voltunk. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz.
- Én nem látok rajtad egy karcolást sem. De szólj, ha rosszul látom. - Gúnyolódott.
- Nincsen, de ne bízd el magad! Csak szerencsénk volt! - Vágtam vissza. Nevetve letett a hátáról. A szemem időközben megszokta a sötétséget és tisztán ki tudtam venni az arcát. Most komoly fejet vágott. Elmerültünk egymás tekintetében. Hirtelen elfordult és a tenger nézegette.
- Baj van? - Kérdeztem aggódóan.
- Stella... Az az igazság, hogy nagyon ritka az olyan lány, mint Te. - Kezdte, hangja tele érzelemmel.
- Igen, ritka az olyan barom, mint én! - Feleltem, kicsit viccesre fordítva a komoly hangulatot.
- Ezt most miért mondtad? - Nevetett és a kezemet megfogva közelebb húzott a vízhez.
- Nem szeretem a komolyságot. 
- Ahogy Én sem. - Azzal leült a vízhez. Követtem a példáját, és mellé ültem, bár egy kicsit messze Tőle. Rám nézett, úgy tűnt, mintha össze lenne zavarodva.
- Miért ültél ilyen messze? - Kérdezte megbántottan. Nem feletem, közelebb ültem, a karunk összeért. - Így jobban tetszik. - mondta lágyan. Annyira romantikus volt ez az egész. Alig egy napja ismertem és teljesen beleszerettem. Igen! Mostmár magamnak is be merem vallani... Amióta találkoztunk, Ő foglalta le a gondolataimat, az Ő társaságára vágytam, Vele szerettem volna lenni. És most, hogy itt ül mellettem... Hihetetlen érzés.

- Stella, tudom, hogy hülyeség, és hihetetlen amit most mondok... De nagyon megkedveltelek. Egy lány sem volt képes egyetlen nap alatt így elkábítani engem. - Ez most váratlanul jött. Csípjetek meg! Nem álmodom? De, ez tutifix egy álom! Eddigi legeslegszebb álmom!

  Várakozóan nézett Rám. Rádöbbentem, hogy valami reakciót vár.
- Ez oda-vissza igaz... - Szemei megteltek gyengédséggel. Felém fordult, lassan közelíteni kezdett és hirtelen az ajkaink összeértek. Erre nem számítottam. Ez életem egyik legszebb nyaralása. Édes csókja teljesen elkábított, nem is éreztem magam álmosnak. Magához húzott, mert egy idő után kényelmetlenné vált az az oldalas póz. Percekig csólkolóztunk, csak levegőt venni álltunk meg. Amikor befejezte mélyen a szemembe nézett. Azt hiszem szerelmes vagyok...