4. Fejezet - La Reeves

  Den pár lépést tett, majd hátranézett, hogy követem e. Felemelte a kezét, és intett felém, hogy kövessem. Elmosolyodtam és mentem utána. De mégis mit csinálok?! Alig fél órája ismerem Őt, alig tudok róla valamit. Szinte idegen számomra és mégis elmegyek vele olyan helyen, ahol még életemben nem jártam. Akármit csinálhat velem. De ez valahogy nem tudott izgatni. Hülyeség, hogy már most megbízom benne, ezzel én is tisztában voltam.
  Idő közben megszomjaztam és eszembe jutott, hogy pénzt is vittem.
- Nincs itt valahol a környéken egy bolt? - Kérdeztem a szememet meresztgetve a távolba.
- De, miért? Szomjas vagy? 
- Igen.
- Nos, akkor továbbra is kövess! - Mondta, és megragadta a kezemet. Puha keze volt, elfért a markába az egész kézfejem. 2 percen belül egy kisebb bolthoz érkeztünk. A bolt ajtaja és fala tele volt csábító ajánlatokkal, színes képekkel, és papírokkal, amin programok sorakoztak. Be sétáltunk, és ráböktem az első folyadékra, amit megláttam:
- Jó napot! Egy Ice Tea-t kérnék szépen! - Mondtam határozottan. Rápillantottam Denre, aki mint általában, most is mosolygott.- Mi olyan vicces? - Súgtam oda neki.
- Tetszik, hogy ilyen határozott vagy! - Mondta félmosolyával. Erre nem tudtam mit felelni, odafordultam az eladóhoz és már épp ki akartam venni a pénzt a táskámból, de Den elhúzta a kezemet a táskámból, előrelépett és így szólt:
- Mennyi lesz? - Az eladó nővel csak bámultunk. 
- Den, erre semmi... - Itt félbe szakított:
- Ugyan már Stella, meg vagy hívva! Ne utasíts el! Vagy talán azt akarod, hogy megsértődjek? - Virgonckodott. Bólintottam, és hagytam, hogy fizessen. 
- Köszönöm! - mondtam - Na, hová megyünk?
- Várost indultunk nézni! És amíg odaérünk, nem mesélnél egy kicsit magadról? - Kérdezte, kék szemeiben csak úgy csillogott a kíváncsiság. Ennek a szempárnak nem lehet ellenállni.
- Hát jó... Mit szeretnél tudni?
- Hány éves vagy?
- 17 éves múltam áprilisba.
- Én 18 leszek augusztusba. Na és honnan jöttél?
- Anglia egyik kisvárosából.
- Értem. És itt van a nyaralótok valahol a közelbe?
- Nem, a szüleim egy két szintes házat bérelnek El Caliente tengerparton.
- Nem jártam még arrafelé. Majd egyszer elvihetnél oda! - Mondta csillogó szemekkel.

- Meglátjuk mi lesz. Na és te itt laksz a közelben?
- Igen. Innen nem messze van a házunk. - Közben oda értünk az első helyre, amit meg szeretett volna mutatni. - Ez La Reeves parkja. Szép, mi? - Kérdezte jókedvel.
- Csoda szép! - Csillogott fel a szemem. Valóban az volt! Az egész, ahogy elém tárult festői volt. A park szívében volt egy szökőkút, aminek a széle paddá volt alakítva. Den észre vehette, hogy nagyon nézem, mert rákérdezett, hogy nem szeretnék-e leülni. Én igent bólintottam és leültünk. A Nap már lemenőben volt, mi pedig a padon ülve önfeledt beszélgetésbe kezdtünk. Egy perc csönd sem volt, nevetgéltünk és próbáltunk betelni a másik társaságával. Épp egy történet közepénél jártunk, amikor a táskámban elkezdett rezegni a telefon.
- Jaj ne! Elfelejtettem, hogy anyuék már haza értek! - Kiáltottam megszeppenve és felpattantam a szőkőkút mellől. Den értetlenül nézett rám, vajon mi ütött belém. Gyorsan, hadarva elmondtam neki, hogy mi az oka:
- Den, Én elszöktem otthonról, anyuék nem tudják, hogy itt vagyok! Nem szabadna itt lennem! Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Köszönöm ezt a napot, nagyon élveztem minden percét! - Egy másodpercig csak bámult rám, nem értette teljesen. Nekem viszont nem volt időm. Futólépésben megindultam arra amerről jöttünk, Den utánam kiabált:

- Várj, mikor láthatlak megint? - Kérdezte szomorúan.
- Valószínűleg soha, mert a szüleim nem fognak többet egyedül hagyni.
- Meddig lesztek itt? - Nézett rám könyörgően.
- Két hétig, de tényleg mennem kell! Örülök, hogy megismerhettelek! Szia Den!
- Szia...
  Őrült vágtába kezdtem, nagyjából felismertem az útvonalat, és csak reméltem, hogy nem tévedek el. Úgy 15-20 perc múlva már a szüleim házának a partján futottam. Az ajtóban megálltam pár másodpercre, hogy kifújjam magam. Na, akkor kezdődhet a veszekedés.